Szeretet és Remény

Dombtetőn egy vártorony,

A tornyában kisasszony,

Kisasszonynak hosszú haja,

Megfér rajta egy korona.

A Szeretet nevet kapta,

Kinek e szó legfőbb vágya.

Királylánynak arcán bú,

Egész udvar szomorú.

Hogy lehetne felkacagni,

Mindenkinek tovább adni?

Ezen töri a fejét

Udvar, falu, aprónép.

Szeretetnek hull a könnye:

"Nem lesz ennek soha vége!"

Érzi, hogy a mosolya

Rég ráfagyott arcára.

Tükörbe sem néz már többet,

Mert ott nem lát mást, csak könnyet.

Ej, a király megunja,

S trombitába fúvatja:

"Azé legyen Szeretet, a lányom,

S vele az én királyságom,

Ki mosolyra bírja népem,

Udvarom, és Szeretetem!"

Messze, messze hét országon,

Túl az egész nagyvilágon,

Hitországban él egy király,

-ki aranyban nem dúskál-

Meghallja e hirdetést,

Ébreszti is a népét.

Népe közt egy legény

-kinek neve Remény-

Jelentkezik nagy bátran:

"Országomat így szolgáljam!

A batyumat jól megrakom,

Benne béke és oltalom."

Keresztkardját is felköti,

- ej, ez most is jól áll neki -

Elindul a nagyvilágba,

El, a híres Fagyországba,

Hogy királylányt vidítson,

Udvart, falut gyógyítson.

Útközben az árokpartján

Kisfiú ül nagy bánatán.

Szél kapta fel a labdáját,

S az elérte fának ágát,

Onnan nem tud szabadulni,

Ágfogságból lepottyanni.

Reménységnek jó szándéka,

Lendületben már a karja.

Keresztkarddal megpiszkálja,

S gurul-gurul már a labda!

Kicsi fiú kézbe kapja,

Mosolyával meghálálja.

Reménységtől új nevet kap,

Mától Jóság névre hallgat:

"Te légy magad, mi a neved,

Boldogságra csak ez vezet!"

Mosolyuk már örök marad

És egymástól elbúcsúznak.

Reménységnek gyomra korog,

Cipője is már megkopott.

Lassan-lassan már eléri

Fagyországot és átlépi,

Hol dermedtség az úr,

A lelkekben bánat dúl.

Odaát már ráz a hideg.

Minden ember olyan rideg!

Keresnék a mosolyforrást,

Ám vitáznak folyton-folyvást.

A vitáknak nincsen vége,

Veszekedés eredménye.

Egyik elállja a napot,

A másiknak szikra sem jut.

Reménység már emeli

Keresztkardját és meséli:

"A napkorongot úgy tolom,

Hogy kettőnek is fényt adjon.

Megtartani csak úgy lehet,

Ha egymás mellé telepszetek"

A két ember kipróbálja,

Fejükön a nap sugára'

Vidámságot, békét fon

A megfagyott arcukon.

Ölelő lesz a két karjuk,

S éneket zeng már az ajkuk.

Fagykirálynak hírmondója,

-minden nap tudósítója-

Elmondja a történteket.

A királyban félsz még remeg,

De szemével nagyon kutat,

S kinyittatja a kapukat.

Hamarosan megpillantja,

Maga fut a poros útra

Megölelni Reményt, s látszik,

Hasa remeg, hahotázik.

Remény-tettek úgy meghatják,

Palotáját is megnyitják.

Tódulnak az emberek,

Mind egymásra nevetnek.

Jótetteket nem feledik,

Tarsolyukba beleteszik,

Hogy kinyissák azon nyomban,

Ha a lelkük keser-búban.

Aztán finom ételt főznek,

Nagy lakomát is rendeznek.

Köszöntik a nászi párt

-ki szeretetet, s reményt ád',-

És a boldog mosolygást

Mindörökké megtartják…